Főoldal / Magyar Tartomány / Papszentelés és újmise Indiában - beszámoló
Papszentelés és újmise Indiában - beszámoló
2014-08-10 Vasárnap | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
Tíz éve, 2004-ben érkezett Magyarországra az első fiatal szalézi missziós szerzetes, s mint tudjuk, tartományunkban lengyel, indiai, vietnami szaléziak működnek együtt a magyar rendtársakkal, munkatársakkal, s mozdítják elő Don Bosco magyarországi művét. Mivel De Rossi Raja, indiai tamil rendtársunk szentelését szülőföldjén rendezték, P. Ábrahám Béla, tartományfőnök atya két rendtárs kiutazásával lehetővé tette a magyar tartomány képviseletét ezen a magasztos ünnepségen.
Mielőtt még közvetlenül a papszentelés eseményeiről írnék, engedd meg, kedves Olvasó, hogy pár szóval szubjektív képet vázoljak utazásunkról, a mai Indiáról, valamint az ottani szaléziakról.
Azért, hogy egy kis képet vázoljak, hol is volt ez, menjünk el gondolatban Dél-Kelet Indiába, ahol Tamilnádu, az indiai kultúrát egyik legjobban őrző állam található. Fővárosa Chennai (régi nevén Madras), itt landoltam először indiai földön. A légkondi csökkenése, és a száriba, mint egyenruhába öltözött alkalmazottak jelenléte figyelmeztetett, hogy megérkeztem a mesés és ezerarcú Indiába. A feliratok nemzeti öntudatot tükröztek: minden felirat felső sora tamilul, középső sora hindiül és csak az alsó sora volt angolul olvasható. Tiruchyba egy propelleres gép vitt minket, amely hatalmasakat hintázott a levegőben, különösen a leszálláskor. Érkezéskor De Rossi bátyjával, Prince-szel fogadott bennünket, s a várakozó tömeg előtt mindkettőnknek virágfüzért nyújtott át, amit nyakunkba is vettünk. 38 fok, a vörös föld porát szállító süvítő szél, kedélyesen és folyamatos dudakoncertet biztosító forgalom, autóriksák, 30-40 évesnek tűnő teherautók és buszok pöfögése is hozzájárult a India bemutatkozásához. A tartományfőnökségig tartó utunk során főként négy sávos úton mentünk: sehol egy jelzőlámpa, keresztül-kasul közlekedő teherautók, buszok, biciklisták, kocsik, folytonos, de egyáltalán nem méregből fakadó dudakoncert. Az egyik alagútban három fekete kecske fogadott bennünket, de a legjobb az volt, amikor a négy sávos úton az egyik sávot szépen tartva, két tehén és egy boci kocogott a forgalommal együtt. A tartományfőnökség mellett is félig ledőlt házak, szegény pálmakunyhók is voltak, de az épületben rend, tisztaság, valamint Don Bosco tamil és európai felirata volt látható, amikor Albert Johnson, tartományfőnök atya, néhány rendtárs és alkalmazott fogadott bennünket. Igen kedvesen ők is virágfüzérrel köszöntöttek. Egész ittlétünkkor a legszívélyesebb gondoskodásban részesítettek minket, különösen engem, szegény európait, aki olykor az eredeti érdekességek és helyi szokások között csak úgy kapkodhattam a fejemet. Nélkülük, bizony, nem tudom mi lett volna.
Az indiai Tiruchyból 2014. augusztus 8-án délután 3-kor indultunk Salagala Rajesh atyával Gnana Pragasam De Rossi, szalézi missziós diakónus papszentelésére. A tartományfőnökségről tehát Maduraiba mentünk, az ország egyik legnagyobb hindu szentélyének városába. Út közben láttuk az elefánt sziklát, amely egy gigantikus, vagy száz méter magas, s talán 2 km hosszú, vörösesbarna színű szikla. Az autópályán is legfeljebb 100-zal érdemes közlekedni, mivel bármikor föltűnhetnek tehenek, 30-40-nel közlekedő járművek, vannak hivatalos zebrák villogó lámpával, lekanyarodó utak, s az emberek is ott bandukolgatnak az út szélén. Érdekes, hogy általában senki nem lépi túl a 80-90km/h-át, mert mindenki tudatában van ezeknek az íratlan szabályoknak.
A szaléziakra Indiában igen sok feladat hárul: működtetnek fizetős kollégiumot, nyomott áras kollégiumot, hetes iskolát, közösség ösztönző szolgálatot, 77 menekülttábort, rehabilitációs drogelvonó intézményt, elterelő intézményt, AIDS által érintett gyerekek intézetét, esti iskolát, gazdasági projekt író irodát, és természetesen plébániákat és iskolákat 3-tól 26 éves korúak számára. Számos önkéntes mellett mintegy több száz regisztrált animátoruk van, és a közeljövőben egy szalézi intézetek számára szóló cserkésztalálkozót szerveznek Tanjore-ban a 13-15 évesek számára, ahol 4000-en lesznek.
Maduraiban a szentelés plébániatemplomának neve: Lourdes Shrine, melyet a szaléziak működtetnek. Az udvarán a kapunál díszítésül használt kivágott banánfák fogadtak bennünket, a kapu előtt hatalmas színes plakát hirdette De Rossi papszentelését. Az udvaron gyönyörű lourdes-i barlang kivilágított Szűz Mária szoborral, mellette színpaddal, ahol a szabadtéri miséket végzik. A plébániát egyébként 35 éve kapták meg a szaléziak határozatlan időre. Azóta sokat fejlődött, zarándokhellyé vált, és egy szentségimádási kápolna minden nap, reggeltől estig folyamatosan nyitva áll. Bent egész nap pörögnek a ventillátorok, és a hívek csöndben jönnek-mennek, imádkoznak. Maga a templom egy európai fogalmaihoz képest meglepően színes: lila oszlopok, ledes lámpasorral kiemelt Szűz Mária szobor, a Don Bosco és más szentek szobrainak a nyakában is több virágfüzér lóg, a templom keresztjét is piros ledekkel világítják meg. Mégis az egész itt teljesen természetesnek hat, és beleillik a helyi kultúrába.
A szentelési szentmisét este 6-kor Peter Fernando, éppen nyugdíjba vonuló maduari érsek atya celebrálta. A szentmisén sok szalézi és egyházmegyés pap, mintegy 63-an gyűltek össze, a hívek közül pedig sokan az ének-zenekart alakították. A lelkes és bátor éneklés, zenélés, beszédek, mindenkit bevontak az ünnepi hangulatba. A ventillátorok működtek, De Rossi édesapja ünnepi dhotiban elöl ült, az asszonyok pedig száriban, piros pöttyel a homlokukon széken ültek, néhányan a földre kuporodtak. A templom zengett, és az egész mise, egy-két rövid angol szakasztól eltekintve, tamil nyelven zajlott. A ministránsok szépen kiöltözve, öltönyben, összeszedetten, áhítatosan szolgáltak az oltárnál. Hozták az igen illatos tömjént, egy hatalmas kancsóból öntötték a vizet, nem spórolt senki semmivel. A tartományfőnök, Albert atya tamilul mondott prédikációját ugyan nem értettük, de ettől függetlenül érezhető volt benne a lelkesedés, a tűz. Az érsek atya vastagon, többszörösen megkente olajjal a fölszentelt kezeit, majd a citrom után bőséges vízzel mosott kezet. A felajánláskor kb. 25-en hoztak föl valamit az oltárhoz az éneklés alatt. Hatalmas, tányér nagyságú ostyát használt alapanyagul az érsek úr. Az úrfelmutatáskor három különböző hangmagasságú gongot szólaltattak meg.
A szentmise elején és végén is szívélyesen köszöntöttek minket, távolról jötteket, amit viszonoztam a szentmise végén azzal, hogy a magyar tartomány nevében néhány köszöntő szót szóltam az egybegyűlteknek, De Rossinak és az Úr áldását kívántam mindenkinek. A mise után kiderült, hogy a ministránsok közül többen papok, szaléziak szeretnének lenni, és lelkesen hallgatták azt a pár szót, amit a szombathelyi szaléziakról, Szent Quirinről, Brenner Jánosról mondtam nekik, hiszen De Rossinak az lesz a következő állomáshelye. Jelen volt még Sabu Joseph és James Cheruvathur atya is, magyar tartományunk két indiai missziós papja, akik örvendezve vettek részt az ünnepségen.
Este tíz tájban indultunk a Sarugani mellett lévő szalézi házba (Pallitalam), ahol aludni készültünk. A sofőr végig legfeljebb 60-70 km/h végsebességgel hajtott, mivel éjféltájban is az úton hol egy-egy tehénke, hol pedig, legalább négyszer, birkanyájak és azokat hajtó pásztorok tűntek föl, máskor pedig a hatalmas fekvőrendőröknél vagy az ellenőrzőpontoknál kellett lassítani.
Pallitalam-ban az esti hatalmas békakoncert után reggel arra ébredtem, hogy a gyerekek játszanak az udvaron, mivel egy jókora kollégiumot működtetnek a szaléziak az iskola mellett. Körbe mennek a környéken a pálmakunyhókban, szegénynegyedekben, s aki akar tanulni, annak fölajánlják ezt a lehetőséget. Ha a szülei támogatják, akkor jöhet, s tanulással kiemelkedhet.
Azt mesélték a környéken, hogy a sokat késő monszun Saruganiban, De Rossi atya szülőfalujában, éppen 8-án, szentelésének napján mégiscsak megjött. Az ottani emberek egyfajta mennyei jelnek fogták föl. A faluból De Rossi ugyanis a tizenhatodik, aki egyházi pályára lépett, és a falu 98%-ban római katolikus vallású.
Alig lehet leírni, hogy De Rossi atya első miséje kapcsán mekkora ünnepet szerveztek. A falubeliek hatalmas dobegyüttest szerveztek fiúkból, lányok táncoltak tradicionális táncokat. A falu bejáratánál külön kaput ácsoltak, és több hatalmas, színes óriásplakát hirdette tamil nyelvű feliratokkal a falu kitörő örömét, hogy új papjuk van. Indiai szokás szerint virágnyakláncot tettek a nyakunkba, tömegével odajöttek hozzánk, mosolyogtak ránk, összetett kézzel köszöntöttek bennünket. A templomban már szólt a zene, és a virágerdővel, girlandokkal, lufikkal földíszített színes templomban kezdetét vette a tamil nyelvű első mise, amit De Rossi előző napi hosszas gyakorlása után végig énekelt. A templomban 12 óriási hangfal juttatta el a hangot a hívőkhöz, kb. 30 pap koncelebrált, és dolgoztak a ventillátorok a nem mindennapi melegben. Legalább egy videókamerás és két fényképész dolgozott egész nap az események rögzítésén.
A szép szentmise után már a templomban folytatódtak a köszöntések, vagyis De Rossi atya édesapja kiültetett bennünket az új pap mellé, előtte pedig egy szaténruhát terített a vállunkra. Ez volt a kezdet, mert utána még a templomban kb. 20 különféle csoport köszöntötte az új papot. Hasonlóan egy-egy szatén tunikát terítettek az újmisés vállára, majd néhány mosolygós fénykép készült a csoportról. Ezután elindultunk a művelődési ház felé, út közben szóltak a dobok, táncoltak a táncosok, és ropogtak a tüzijáték rakéták, miközben egy-egy szent boci békésen legelészve kapcsolódott az ünneplő sokasághoz. A ház előtt szantálfa pöttyöt kaptak a vendégek a homlokukra, majd a színes fényekben villogó, fölplakátozott színpadra ültettek bennünket az újmisés mellé, és újabb köszöntések végeláthatatlan sora következett. Sokan mondtak beszédet, mások táncoltak, voltak, akik csak egyszerűen a szaténos köszöntést választották. Több, mint egy óra múlva fölajánlották, hogy elvisznek minket ebédelni, s jól tettük, hogy éltünk is ezzel a lehetőséggel, mivel a köszöntések összesen kb. két és fél órán át zajlottak. Az ünnepnek megfelelően előttünk nyitották szét a tányérként szolgáló összehajtott banánfalevelet, amelyen a rizst, szószt, salátát kis kupacokban tálalták. Miután én nem vállalkoztam arra, hogy a helyi szokásnak megfelelően kézzel fogyasszam el az ételt, ezért néhány perc múlva szereztek két kanalat is. A számos felszolgáló csodálkozva szemlélte, hogy miként eszik egy fehér ember kanállal egy banánfa-levélről. Ezután még megtekintettük De Rossi atya családja által feldíszített családi házat: két kivágott banánfa állt a kapunál, volt egy kókuszpálma-leveles előtér, ahová ki lehet ülni, a ház azonban kőből épült, és működött az elmaradhatatlan mennyezeti ventilátor. A belső homlokzaton Jézus és Mária szíve képek mellett a Szent Családot, Don Bosco képét, és De Rossi elhunyt édesanyjának arcképét láthattuk.
Hamarosan elérkezett az érzékeny búcsú pillanata: a hosszas kedves búcsúzkodás folyamán kérték, hogy áldjam meg a házat, megmutatták az udvaron lévő mangó, guawa, mozambik (édes, zöld narancs) és kókuszfákat. Végül áldások, köszönések után Derossi atya egyik testvére segítségével elindultunk a tartományfőnökségi rendházba, ahová az utat négy és fél óra alatt sikerült megtennünk. Madurai közelében ugyanis koromfekete felhőkből óriási felhőszakadásnak lehettünk részesei. A városban 20-30 cm mély, 50-100 méter hosszú pocsolyákon át vezetett az utunk. Fáradtan, de teli szép élményekkel megérkeztünk, hogy másnap hazafelé indulhassunk.
P. Andrásfalvy János SDB/Szaléziak.HU
